Valahol a rockzene föld alatti rétegeiben rejtőzik az Egg. Alig egy évvel ezelőtt még a feloszlás szélén álltak, mára azonban újjáéledtek, és egyre gyakrabban érkeznek róluk levelek a szerkesztőség postazsákjába, amelyek így kezdődnek:
„Most hallottam a világ egyik legfantasztikusabb zenekarát…!!!”
Robert Williams, Melody Maker, 1972, Január 1.
Ennek az az oka, hogy az elmúlt év során a közönség fokozatosan maga fedezte fel az Egget. A Deramnél megjelent két korábbi albumukon és a Groundhogsszal közös turnén kívül gyakorlatilag csak véletlenül lehetett rájuk bukkanni – és ez gyakran a legizgalmasabb módja egy zenekar megismerésének. Az Egg egy új hullám része, amely a Soft Machine és a Caravan nyomdokain halad. Ide sorolhatók olyan együttesek is, mint a cambridge-i Henry Cow, a Quiet Sun, a Khan, a Stackridge vagy a Comus. Mindegyik rendkívül érdekes, bár nem állítanám, hogy bármelyikük már eljutott volna arra a kreatív szintre, amely a legnagyobbak közé emeli őket. Jelenleg a legnagyobb problémájuk az, hogy eljuttassák a zenéjüket az emberekhez. Az Egg hosszú ideig ezzel küzdött, és emiatt majdnem fel is oszlott. Miután ügynökökkel és menedzserekkel is akadtak gondjaik – leginkább azért, mert egyikből sem jutott nekik elegendő –, végül Roy Fisher vette őket a szárnyai alá, aki a Groundhogs menedzsere is. Ez természetesen megmagyarázza, miért indultak közös turnéra a Groundhogsszal.
Mont Campbell basszusgitáros, zeneszerző és énekes így összegezte a tapasztalatokat: „Nagyon jó volt, mert rengetegen láttak bennünket. A valódi hatását azonban még nem tudjuk lemérni. Meglepően jól fogadtak minket a Groundhogs közönségei. Ők tényleg figyelnek a zenére. Ugrálnak ugyan, de amikor Tony McPhee szólózni kezd, valóban odafigyelnek.”
Dave Stewart billentyűs hozzátette: „Többségük elég fiatal, ezért még nem alakultak ki bennük azok a megszokott viselkedési minták, amelyeket más közönségeknél látni. Glasgow-ban például fantasztikus élményünk volt: minden zenekarnak ugyanakkora esélye volt, és mindannyian nagy sikert arattunk. Olyan őrültek arrafelé, hogy a rendőrségnek kordonnal kellett lezárnia a színpadot. Azt hittük, ilyesmi csak Amerikában fordul elő.”
Az Eggnek határozott véleménye van a korabeli brit koncertközönségről. „Elegünk van az egyetemi koncerthelyszínekből” – mondja Dave. – „Régen ott volt a pénz, ma már nincs. A diákok túlságosan alkalmazkodnak a környezetükhöz; sokkal fontosabb nekik megőrizni a menőségüket, mint figyelni a zenére. Ez az egész egyetemi életet áthatja. Inkább az foglalkoztatja őket, hogy a 'megfelelő' dolgokat szeressék. A koncertre járásnál nem az a kérdés, hogy 'Tetszik-e a zenekar?', hanem az, hogy 'Mindenki más is megy?' vagy akár 'Azzal, hogy elmegyek, vajon kifejezem a társadalmi felszabadultságomat?' Mi mindig is jobban szerettük a klubokat, ahol az emberek azért jönnek, hogy meghallgassák, mit csinálsz – és talán még ismerkedjenek is. Ez őszinte dolog. Csakhogy a klubok sorra bezárnak, mert már nem tudják megfizetni a zenekarokat. Az egész történet, hogy 'azért játszunk az egyetemeken, mert ott értékelik igazán a zenét', csak mítosz. A háttérben valójában egy üzletember áll, aki azt mondja: 'Azért játszunk az egyetemeken, mert ott van a pénz.' Hát ezzel valószínűleg búcsút is inthetünk az egyetemi koncertjeinknek.”
„A Groundhogsszal közös turné azért volt igazán jó, mert többnyire városi koncerttermekben játszottunk, így nemcsak diákok, hanem hétköznapi emberek is eljöttek. A Groundhogs becsületes zenekar: koncertezéssel építették fel magukat, és szerintünk ez az egészséges út. Elmész, dolgozol, lépésről lépésre építkezel, nem pedig úgy próbálsz ráadást kicsikarni, hogy minden műsor végén eljátszol egy rock and roll slágert. Mi is így szeretnénk csinálni.”
Az Egg abban is különbözik a legtöbb kortárs együttestől, hogy zenéjükben rendkívül kevés az improvizáció. Mont Campbell, akire elsősorban Sztravinszkij hatott, szinte minden egyes hangot előre megír.
„Zappa beszélt az elektronikus kamarazenéről, és azt hiszem, mi is ebbe a kategóriába tartozunk” – mondja Mont. – „Bizonyos értelemben zenekari gondolkodásról van szó: minden hangszer a saját, előre megírt szólamát játssza, egymástól függetlenül. A zenénk azért válik egyre összetettebbé, hogy a különböző szólamok együttműködését kutassuk, ne pedig azért, hogy öncélúan bonyolult legyen.” – „De ettől még rockzene marad?” – kérdeztem, kissé oda nem illően.
„Persze. Elektromos hangszereken játsszuk, hangosan – bár nem egyre hangosabban, mint a legtöbb zenekar.”
„Szerintem a rock lényegét az elektromos basszusgitár és az a sajátos rockdobolás adja, amelyben folyamatos nagydobminták szólnak, nem pedig az a visszafogottság, ami a jazzre jellemző. És persze az is fontos, hogy ezt a zenét rockközönség hallgatja és vásárolja.”
„Valójában mindig is improvizáltunk a színpadon, de ez mindig csak kis részét tette ki a zenének – talán öt-tíz százalékát, mostanában esetleg valamivel többet.”
Clive Brooks dobos így egészítette ki: „Néha inkább félimprovizációról van szó. Tudod, merre fog haladni a zene, még ha a konkrét hangok – a kottában leírt részek – nincsenek is minden részletükben meghatározva. Az egésznek az a lényege, hogy legyen valami, amibe az ember beleterelheti az energiáját – mint a villamossínek, amelyek kijelölik az irányt. Így az energia nem vész el.”
Megjegyzés: Mont Campbell itt Frank Zappa híres electronic chamber music (elektronikus kamarazene) kifejezésére utal, amelyet Zappa a Mothers korszakának összetett, teljes egészében megkomponált zenéjére használt. Az Egg saját zenéjét ehhez a szemlélethez hasonlítja: minimális improvizáció, szinte teljes egészében leírt szólamok, mégis rockhangzás és rockközönség. ~ Topsy
Dave folytatja: „Lehet, hogy a közönség észre sem veszi az improvizációt. Vannak darabok, amelyek számunkra nagyon szabadnak érződnek, de a hallgatók ebből alig érzékelnek valamit, mert minden továbbra is szigorúan kézben van tartva. Ez is a rock egyik sajátossága.”
Felmerül a kérdés: mi vár az Egghez hasonló zenekarokra, illetve azokra az együttesekre, amelyeket korábban említettem – a korszak valódi underground zenekaraira? Vajon ők alakíthatják a Soft Machine utáni közönség ízlését, és képesek lesznek-e kihasználni ennek a fejlődésnek az eredményeit?
Dave így válaszol: „Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is létezett valódi igény erre. Úgy tűnhetett, mintha divat lett volna, mert a Soft Machine nagyon népszerű volt. De az egyetlen igazán újításuk a páratlan ütemmutatók használata volt, és ez idővel önismétlővé vált. Nem a zene szerves részeként működött, inkább egyfajta stílusjegyként. Szerintem a rockban senki sem foglalkozott igazán az időkezelés, a ritmikai gondolkodás valódi továbbfejlesztésével. Mi úgy érezzük, ezen a téren sokkal messzebbre merészkedünk. Ugyanakkor, ha a 20. századi zenét egészében nézzük, és figyelembe vesszük mindazt, amit már korábban megalkottak, akkor valójában egyáltalán nem számítunk különösebben radikálisnak. Sőt, inkább hagyományosnak mondanám magunkat. Az utóbbi időben az a benyomásom, hogy maga a zene egyre kevésbé fontos. Az egész sokkal inkább üzletté vált; az emberek ma már zenekarokba fektetnek energiát, ahogyan korábban részvényekbe fektettek volna. A legszomorúbb viszont az, hogy ma már nem állhatsz ki a színpadra egy kis Vox AC30-as erősítővel. Ha nincs a legdivatosabb felszerelésed, egyszerűen nem vesznek komolyan. És fellépéseket sem tudsz már magadnak szervezni, mert mindent ügynökségek és közvetítők irányítanak. Egyszerűen nem hagyják, hogy saját magad intézd a dolgaidat.”
Minden kritikájuk ellenére úgy tűnik, az Egg előtt biztató jövő áll. Ha így folytatják, hamarosan már nem kell az apróhirdetések vagy a magazinok kis betűs rovatai között kutatni, hogy rájuk találjon az ember. És utánuk ott van még a Quiet Sun, a Henry Cow és a Comus is.
